Slomó blogja

Slomó blogja

A Biblia népének nincs szüksége Auschwitzra

Új idők jönnek...

2016. május 29. - Slomó

„A Biblia népének nincs szüksége Auschwitzra saját legitimációjához” – ezt nyilatkozta pár héttel ezelőtt Röhrig Géza Rafael, az Oscar-díjas Saul fia című film főszereplője. Röhrig sok fontos és figyelemreméltó nyilatkozata között is kiemelendő ez az állítás. Sőt, meggyőződésem, érdemes tovább gondolni. A Biblia népének nem egyszerűen nincs szüksége Auschwitzra saját legitimációjához, de lassan el is veszti ezt a legitimációs bázist. Az idő előrehaladtával, történelmi távlatból azok a konszenzusok, közpolitikai értékek, amelyek meghatározták az elmúlt 25-70 évet, feledésbe merülnek. A történelem így űz tréfát velünk. Új traumák, új konfliktusok, illetve új konszenzusok, új kiegyezések jönnek, aki pedig ezt nem ismeri fel időben, örökös szélmalomharcra van ítélve.

 Mit is jelentett Auschwitz az elmúlt 70 évben? Milyen hivatkozási pontokat, legitimációt teremtett a holokauszt felfoghatatlan embertelensége Európának, a keleti és a nyugati blokknak, Izraelnek, a zsidóságnak?

A keleti blokk politikai diskurzusában – ha létezett egyáltalán ilyen –, de még inkább propagandájában Auschwitz a fasizmus / imperialista diktatúrák poklának megtestesítője volt. Ezáltal Auschwitz nem mint filozófiai, etikai, történeti jelenség került értelmezésre, hanem az imperialista önkény elleni harc legitimációs hivatkozása lett. A nyugati, liberális demokráciák számára Auschwitz az embertelenség, és úgy általában a diktatúrák szimbólumává vált. Az európai kultúrkörben ma az önkényuralmi rendszerek embertelenségével való szembehelyezkedés szimbolikus aktusa Auschwitz elítélése. Európa, a modern európai gondolat, az Európai Unió alappillére az örök háborúskodás katasztrófáinak megelőzése, az örök konszenzuskeresés, a szenvedők és az elesettek felkarolása. Mindezen értékek megalapozásában pedig központi helyet kapott a II. világháború traumája, azon belül is a holokauszt mint a „második háború” szimbóluma. Az ehhez kapcsolódó lelkiismeret-furdalás és az állandó jóvátételi kötelesség furcsa érzés.

A modern Izrael létének igazolhatóságát is sokak szemében elsősorban az örökké üldözött zsidó képe és az azt szimbólumként megörökítő Auschwitz adta. Nemcsak azért, mert ha nincs Auschwitz, akkor feltehetően nincs a világnak olyan lelkiismeret-furdalás által táplált felelősségvállalási kényszere, amely elfogadtatta volna az ENSZ közgyűlés 181. számú határozatát, hanem azért is mert a Hertzl-féle cionizmus (más cionista irányzatoktól eltérően) a kezdetektől az antiszemitizmussal szembeni megoldásként gondolkodott a zsidó nemzetállam létrejöttéről.

Izrael közel 70 éves fennállása alatt sokan érezték úgy, hogy a zsidó állam létrejöttéért és fennmaradásért hozott felfoghatatlan emberáldozatokat nem lehet mással alátámasztani, mint azzal, hogy ha „nincs zsidó állam”, ismét védtelenek leszünk egy újabb ipari méretű, etnikai alapú emberirtással szemben. Sokan gondolják úgy, hogy a zsidó állam létéhez való jogát, küzdelmét a békés élethez való jogért, harcát a terrorizmussal szemben továbbra is a 6 millió mártír emléke adja.

A világ zsidóságának (különösen az európai zsidóságnak) konzisztens fennmaradáshoz való jogát és (nem csak anyagi) egzisztenciáját sok szempontból Auschwitz alapozta meg. Az európai zsidó egy rossz emlék szimbóluma, az európai civilizáció rossz lelkiismeretének metaforája, akivel érdemes jóban lenni, akire érdemes vigyázni, akit kárpótolni kell, mert ha vele szemben fogalmazunk meg álláspontot, akkor a tettes oldalára állunk és mindent megtagadunk, amit lelkiismeretünk hívószava diktálna. Ebben a közegben a zsidó közösségek nagy része is a holokauszt legitimációs bázisán szerzi és építi fel saját túlélési stratégiáit.

Csakhogy az idő feltartóztathatatlanul múlik! Auschwitz emléke halványul. A személyes trauma, a személyes érintettség fakul, a személyes emlékezet kulturális, majd történeti emlékezetté válik. Szép lassan Auschwitz elveszti központi szimbolikus, kulturális, legitimációs, történelemi formáló szerepét.

A kommunista diktatúráknak vége. Az európai liberális demokráciák túlélési stratégiát keresnek. Az európai gondolat próbára tétetett, az elesettek segítésének konszenzusait közel-keleti migránsok millióinak érkezése és az ezzel látszólag együtt járó európai kényelmi demokrácia repedezése, esetenként feladásának lehetősége bontja meg. Izrael egyre nehezebben tudja fenntartani az áldozati szerep képét, és az áldozatnak kijáró legitimációt mindinkább ellene fordítja a kevéssé értő, de annál harciasabb pro-palesztin propaganda. Az európaiak számára mindjobban a történelemi emlékezet zárványai közé sorolódik a véres huszadik század is. Egyre kevesebbet jelent a holokauszt mint erkölcsi hívószó, semmitmondóbbá és jelentéktelenebbé válnak a holokauszttal kapcsolatos emlékezések, politikai kinyilatkoztatások. Mindeközben felnő(tt) egy új zsidó nemzedék, amely ugyancsak elvesztette a holokauszttal kapcsolatos személyes kapcsolatát. Az első nemzedék ordító hallgatása, a második nemzedék hazugságban cseperedése, a harmadik nemzedék szenvedélyes érdeklődése után felnő a negyedik és ötödik nemzedék, amely személyesen semmit, lexikálisan az átlagosnál éppen csak egy kicsit többet tud, és annál csak minimálisan mélyebben viszonyul a holokauszt emlékéhez.

A történelem megállt ugyan Auschwitzban, de csak egy hosszú pillanatra. Most úgy tűnik, erős léptekkel menetelne tovább. Ezekben a változó időkben pedig nekünk, zsidóknak, zsidó közösség(ek)nek, Izraelnek érdemes egy pillanatra megállnunk és végiggondolnunk mi az, ami talán más stratégiát követel tőlünk, hiszen Európa ma már nem Auschwitzhoz, a „soha többé” elvéhez viszonyítja etikai alapvetéseit. És ez így is van rendjén, feltéve ha létezik új, konszenzuális erkölcsi bázis.

Auschwitz mint legitimációs elem lassan eltűnik. Saját gyermekeink, a ma 5-10 évesek generációja számára a zsidók ipari eszközökkel történő kiirtásának kísérlete hasonlóan megrázó, de távoli történet, mint a purim napján felolvasott hasonló kísérlet története. Nem része az újabban született generációk személyes neurózisának. A mindennapi beszélgetéseket sem hatják át a trauma feldolgozásának elfojtásai, hasításai. Már nyíltan és őszintén tudunk fájdalmas közelmúltunkról beszélni. Ennél kézzelfoghatóbb jele a történelmi múlttá válás folyamatának nem is lehet.

„A mi népünk, Izrael fiai [népe], kizárólag a Tórája [törvényei] által létező nép”[1] – írta Száádjá Gáon (X. sz., Babilónia) zsidó filozófus több mint ezer évvel ezelőtt. A zsidóság legősibb értéke a Tóra, a bibliai hagyomány, ezek és megint csak ezek azok az értékek, amelyek identitást, létezési stratégiát, közösségi létet, legitimációt, társadalmi beágyazottságot teremthetnek.

A tórai értékek, a család, az örök tanulás és az oktatás, az egyes ember tisztelete, az elesettek megsegítése, a világ jobbá tételének missziója azok az értékek, amelyek mentén érdemes és lehetséges pozitív identitást teremteni, közösséget építeni és ezek azok a mélyen zsidó értékek, amelyek a többségi társdalommal is megoszthatóak akár intézményesült formában (oktatási, szociális felelősség vállalás) is. A Tóra és a tórai értékek adhatnak legitimációt Izraelnek is, hiszen a zsidó nép kapcsolata nem hetven éve kezdődött a szent földdel, hanem 3700 éve.

 Megjelent az Egység áprilisi számában

 

 

 

[1] Hittételek és vélemények, 3:7.

A bejegyzés trackback címe:

https://slomo.blog.hu/api/trackback/id/tr428755944

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása