„Ha felszállok az égbe, te ott vagy, s ha ágyat terítenék a pokolban, ott is ott vagy.” (Zsoltárok 139:8.)

 Szegedi Csanád kapcsán sok szó esett az őszinteség kérdéséről. Lehet-e őszinte egy nyíltan rasszista nézeteket hirdető szélsőjobboldali párt második emberének megtérése? Lehetnek-e őszinték motivációi, azok után hogy csak zsidó származásáról értesülve, és ezen értesülés nyilvánosságra kerülését követően hagyta el pártját, és adott fel nyilvánosan rasszista nézeteivel? Gondolhatjuk-e őszintének, amikor azt állítja, nem tudta – valóban nem tudta – zsidó származását, nagyszülei holokauszt tragédiáját? És ha még őszintének gondoljuk is, megtehetjük-e hogy korábbi tetteit megbocsájtva (be-) visszafogadjuk a zsidóság kötelékébe? Olyan kérdések ezek, amelyeket nekem személyesen is számtalanszor nekem szegeztek.

Sokat írtunk szóltunk már a témáról, különösen 2012, 2013 tájékán, amikor a dráma kibontakozóban volt. Írtunk és szóltunk arról, hogy a zsidó vallás szerint – minden fenntartásunk és esetleges kellemetlen érzésünk dacára – egy rabbi és a zsidó közösség nem tehet mást, mint hogy a rossz útra tévedtnek, a bűnbe esettnek, sőt még a bűnre uszítónak is ad egy második esélyt.

Írtunk és szóltunk arról is, hogy a zsidó vallás tanítása szerint milyennek kell lennie a vétkes ember vezeklésének, milyen módon kell hogy a gyűlöletre uszító a szeretetre és az elfogadásra buzdítással tegye jóvá, amit elrontott.

Írtunk és szóltunk tehát sok mindenről. Baráti beszélgetéseken, a „vasárnapi (vagy éppen sábeszi) családi ebédasztalok felett, érzelmekkel fűtött publicisztikák soraiban, személyesen ismerve vagy éppen ismeretlenül a leghatározottabb értékítéleteket mondtuk ki Csanád felett.

 Egy dologról azonban nem szóltunk és nem írtunk. Pedig Csanád történetének – ha nem tévedek – talán éppen ez a leglényegibb állítása: Jelesül, hogy Csanád története, nem őróla – a volt Jobbik alelnök – Szegedi Csanádról szól. Ennek a történetnek Klein Magdolna, Csanád nagymamája a főszereplője. Mindannyiunk nagymamája, identitásunk és szorongásaink szimbóluma, a nagyi, akit mindahányan ismerünk és szeretünk, de akiről sokszor magunk sem tudjuk, hanem inkább csak sejtjük, mit rejtegetnek félbeszakított mondatai, titokzatos kiszólásai, szinte paranoiás aggodalma.

A miskolci születésű Klein Magdi, aki 25 évesen egyik pillanatra a másikra marhavagonba találja magát, és amikor vizet, élelmet, ülőhelyet nélkülöző több napos „utazása” után leszáll az auschwitzi pályaudvaron, arra sincs ideje hogy testvéreitől szüleitől elköszönjön. Klein Magdi, aki a haláltáborok borzalmait megjárva úgy dönt, ő többé nem lesz zsidó. Klein Magdi, aki 70 éven keresztül hosszú ujjú inget hord, hogy még saját gyerekei, unokái elől is rejtve tartsa titkát, a beleégetett borzalmat, az A-val kezdődő sorszám tetoválást. De hetven év után is eltudja fejből énekelni a „mőaz cujr” első sorát.

 Amikor 3-4 éve Csanád megkeresett és én azt javasoltam neki, kezdjen el tanulni, majd lásson hozzá jóvá tenni amit elrontott, terjedelmes diskurzus és komoly vita alakult. Különböző hozzászólók, más-más perspektívából igyekeztek álláspontjukat ismertetni. Nekem azonban egyre nagyobb hiányérzetem volt. Mintha nem a lényegről beszélnénk, mintha elsiklanánk a történet valóságos tanulságai felett. Hiszen Csanád története nem arról szól, hogy ő őszinte-e. Se nem arról, hogy megvágta-e azt a bizonyos hangfelvételt. Ez a történet az emberi sors tragédiájáról szól. Az Ember tragédiájáról. Arról hogy hogyan lesz egy lecsúszott megkeseredett dzsentri család sarjából antikommunista, és az antikommunistából félig meddig antiszemita? Hogyan lesz az Auschwitzot megjárt nagymama rettegéséből, szorongás lányában és gyűlölet unokájában? Mitől és hogy válik az ember rasszistává? Hogy lesz a gyűlöltből gyűlölő? És mit tehet a gyűlölő ha a saját gyűlöletével találja magát szemben?

Hiány érzetem volt, de egészen mostanáig nem tudtam magamnak sem megfogalmazni a koreográfia alternatíváját. A napokban azonban elsők között láthattam, azt az angol gyártású dokumentumfilmet, ami Csanád történetét dolgozza fel. A film számomra legfelkavaróbb része az a pár perc bejátszás volt, ahol Csanád 2012-ben nagymamáját interjúvolja meg házi videokamerájával. Jómagam egyike volt azoknak akik arra bíztatták Csanádot, hogy mielőbb örökítse meg nagymamáját, de csak így a dokumentumfilm keretében volt alkalmam a videót látni.

Alább egy pár mondatot idézek a bejátszásból, de előtte még egy apró kis történet:

2013-ban Csanád anyukája egy kisebb autó balesetbe keveredett, lakhelyén, Miskolcon. A kiérkező rendőr mindkét sofőr (Csanád anyukája és a másik úr) adatait feljegyezte.

„És Ön!? Születési dátum, hely?” – kérdezte a biztos úr a másik autó vezetőjétől. „1945. Auschwitz.” – mondta az autóvezető. Csanád mamájának ereiben megfagyott a vér. Egy szót sem szólt, nem fedte fel önmagát, de ahogy hazaért hívta 95 éves édesanyját. Mama! Ismered a szóban forgó urat? Hát hogyne ismerném – válaszolt a mama. Az úr anyjával egy „transzporttal” mentek Auschwitzba. Mindketten 25 évesek voltak. A másik lány azonban terhes volt. A terhes asszonyokat pedig azon nyomban Mengele ji”s vette kezelésbe, rögtön abortálta őket. A transzporttal érkező terhes nőkből hosszú kígyózó sor alakult Mengele „irodája” előtt, és sokan nagyon nehezen bírták az állva várakozást. Történetünk főhősére került volna éppen a sor, amikor a mögötte álló asszony megkérte, hadd menjen előre, mert ő már nem bírja a várakozást. Előre engedte. A beavatkozás megtörtént. Ismét rajta lett volna a sor, csakhogy Dr. Mengele sürgős hívást kapott. El kellett sietni, és így „faképnél hagyta” a várakozó sort. Nos így születhetett meg az autóbaleset másik gépkocsivezetője.

És akkor vissza videó bejátszáshoz a nagyival. Előbb, ahogy Csanád felidézi egy korábbi beszélgetésüket:

• Akkor te a deportálást, hogy úsztad meg?
• Nem úsztam meg. Deportáltak.

(Felhúzza az ingujját, és megmutatja a tetoválást.)

Majd szó szerint:

• Elindultunk kedden délelőtt. Bevagoníroztak. Nyolcvanan egy marhavagonba. Oda már nem lehetett semmit vinni. Volt mindenkinél egy kis hátizsák, ruha törülköző… Felvettünk magunkra két három réteg ruhát, aztán egy egy szatyrot vittünk amiben ennivaló volt.

[…]

• Anya mit tudott arról, hogy Auschwitzban voltál?
• Hát… később már tudott róla.
• A kezeden a számot, a tetoválást gondolom látta.
• … látta…
• … de ő azt mondja, hogy soha nem mert rákérdezni erre.
• Ők nem kérdeztek, mi meg nem beszéltünk róla.
• Azt te hogy élted meg, hogy én elkezdtem politizálni?
• Hát… nem örültem neki, hogy pont egy ilyen csoportba kerültél… de reménykedtem benne, hogy csak nem merülsz annyira bele… hogy, hogy annyira zsidóellenes leszel.

• […]

• És mit gondolsz arról, ami most történik?
• Mindig ellene(ünk) lesznek.
• És akkor mit lehet tenni egy zsidónak Magyarországon?
• Nem tudom… Csöndben maradni…

Csöndben maradni – mondja a nagyi, és nekem végigfut a hátamon a hideg. Mennyi szenvedés, mennyi fájdalom. Micsoda emberi tragédia.

A történet főhőse Klein Magdi. Az ő történetének (talán) befejező fejezete mindaz ami unokájával Csanáddal történt.

xxx

„De ama népek között sem fogsz megpihenni és nem lesz nyugvóhelye lábad talpának, mert ad neked ott az Örökkévaló rettegő szívet, epedő szemeket és csüggedő lelket. És életed függőben lesz előtted, rettegni fogsz éjjel-nappal és nem fogsz bízni életedben. Reggel azt mondod: Bárcsak este volna és este azt mondod: Bárcsak reggel volna! szíved rettegése miatt, amellyel rettegsz és szemeid látványa miatt, amit látsz.” […] „És én megemlékezem Jákobbal való szövetségemről … még akkor is, mikor lesznek ellenségeik országában, nem vetem és nem utálom meg őket, hogy végkép megsemmisítsem őket, hogy megbontsam velük való szövetségemet, mert én vagyok az Örökkévaló, az ő Istenük. Megemlékezem értük az elődökkel való szövetségről…”

(5Mózes 28:65-67.; 3Mózes 26:40-45.)

 Megjelent az Egység májusi számában

(A filmről lásd még: itt) 

„A Biblia népének nincs szüksége Auschwitzra saját legitimációjához” – ezt nyilatkozta pár héttel ezelőtt Röhrig Géza Rafael, az Oscar-díjas Saul fia című film főszereplője. Röhrig sok fontos és figyelemreméltó nyilatkozata között is kiemelendő ez az állítás. Sőt, meggyőződésem, érdemes tovább gondolni. A Biblia népének nem egyszerűen nincs szüksége Auschwitzra saját legitimációjához, de lassan el is veszti ezt a legitimációs bázist. Az idő előrehaladtával, történelmi távlatból azok a konszenzusok, közpolitikai értékek, amelyek meghatározták az elmúlt 25-70 évet, feledésbe merülnek. A történelem így űz tréfát velünk. Új traumák, új konfliktusok, illetve új konszenzusok, új kiegyezések jönnek, aki pedig ezt nem ismeri fel időben, örökös szélmalomharcra van ítélve.

 Mit is jelentett Auschwitz az elmúlt 70 évben? Milyen hivatkozási pontokat, legitimációt teremtett a holokauszt felfoghatatlan embertelensége Európának, a keleti és a nyugati blokknak, Izraelnek, a zsidóságnak?

A keleti blokk politikai diskurzusában – ha létezett egyáltalán ilyen –, de még inkább propagandájában Auschwitz a fasizmus / imperialista diktatúrák poklának megtestesítője volt. Ezáltal Auschwitz nem mint filozófiai, etikai, történeti jelenség került értelmezésre, hanem az imperialista önkény elleni harc legitimációs hivatkozása lett. A nyugati, liberális demokráciák számára Auschwitz az embertelenség, és úgy általában a diktatúrák szimbólumává vált. Az európai kultúrkörben ma az önkényuralmi rendszerek embertelenségével való szembehelyezkedés szimbolikus aktusa Auschwitz elítélése. Európa, a modern európai gondolat, az Európai Unió alappillére az örök háborúskodás katasztrófáinak megelőzése, az örök konszenzuskeresés, a szenvedők és az elesettek felkarolása. Mindezen értékek megalapozásában pedig központi helyet kapott a II. világháború traumája, azon belül is a holokauszt mint a „második háború” szimbóluma. Az ehhez kapcsolódó lelkiismeret-furdalás és az állandó jóvátételi kötelesség furcsa érzés.

A modern Izrael létének igazolhatóságát is sokak szemében elsősorban az örökké üldözött zsidó képe és az azt szimbólumként megörökítő Auschwitz adta. Nemcsak azért, mert ha nincs Auschwitz, akkor feltehetően nincs a világnak olyan lelkiismeret-furdalás által táplált felelősségvállalási kényszere, amely elfogadtatta volna az ENSZ közgyűlés 181. számú határozatát, hanem azért is mert a Hertzl-féle cionizmus (más cionista irányzatoktól eltérően) a kezdetektől az antiszemitizmussal szembeni megoldásként gondolkodott a zsidó nemzetállam létrejöttéről.

Izrael közel 70 éves fennállása alatt sokan érezték úgy, hogy a zsidó állam létrejöttéért és fennmaradásért hozott felfoghatatlan emberáldozatokat nem lehet mással alátámasztani, mint azzal, hogy ha „nincs zsidó állam”, ismét védtelenek leszünk egy újabb ipari méretű, etnikai alapú emberirtással szemben. Sokan gondolják úgy, hogy a zsidó állam létéhez való jogát, küzdelmét a békés élethez való jogért, harcát a terrorizmussal szemben továbbra is a 6 millió mártír emléke adja.

A világ zsidóságának (különösen az európai zsidóságnak) konzisztens fennmaradáshoz való jogát és (nem csak anyagi) egzisztenciáját sok szempontból Auschwitz alapozta meg. Az európai zsidó egy rossz emlék szimbóluma, az európai civilizáció rossz lelkiismeretének metaforája, akivel érdemes jóban lenni, akire érdemes vigyázni, akit kárpótolni kell, mert ha vele szemben fogalmazunk meg álláspontot, akkor a tettes oldalára állunk és mindent megtagadunk, amit lelkiismeretünk hívószava diktálna. Ebben a közegben a zsidó közösségek nagy része is a holokauszt legitimációs bázisán szerzi és építi fel saját túlélési stratégiáit.

Csakhogy az idő feltartóztathatatlanul múlik! Auschwitz emléke halványul. A személyes trauma, a személyes érintettség fakul, a személyes emlékezet kulturális, majd történeti emlékezetté válik. Szép lassan Auschwitz elveszti központi szimbolikus, kulturális, legitimációs, történelemi formáló szerepét.

A kommunista diktatúráknak vége. Az európai liberális demokráciák túlélési stratégiát keresnek. Az európai gondolat próbára tétetett, az elesettek segítésének konszenzusait közel-keleti migránsok millióinak érkezése és az ezzel látszólag együtt járó európai kényelmi demokrácia repedezése, esetenként feladásának lehetősége bontja meg. Izrael egyre nehezebben tudja fenntartani az áldozati szerep képét, és az áldozatnak kijáró legitimációt mindinkább ellene fordítja a kevéssé értő, de annál harciasabb pro-palesztin propaganda. Az európaiak számára mindjobban a történelemi emlékezet zárványai közé sorolódik a véres huszadik század is. Egyre kevesebbet jelent a holokauszt mint erkölcsi hívószó, semmitmondóbbá és jelentéktelenebbé válnak a holokauszttal kapcsolatos emlékezések, politikai kinyilatkoztatások. Mindeközben felnő(tt) egy új zsidó nemzedék, amely ugyancsak elvesztette a holokauszttal kapcsolatos személyes kapcsolatát. Az első nemzedék ordító hallgatása, a második nemzedék hazugságban cseperedése, a harmadik nemzedék szenvedélyes érdeklődése után felnő a negyedik és ötödik nemzedék, amely személyesen semmit, lexikálisan az átlagosnál éppen csak egy kicsit többet tud, és annál csak minimálisan mélyebben viszonyul a holokauszt emlékéhez.

A történelem megállt ugyan Auschwitzban, de csak egy hosszú pillanatra. Most úgy tűnik, erős léptekkel menetelne tovább. Ezekben a változó időkben pedig nekünk, zsidóknak, zsidó közösség(ek)nek, Izraelnek érdemes egy pillanatra megállnunk és végiggondolnunk mi az, ami talán más stratégiát követel tőlünk, hiszen Európa ma már nem Auschwitzhoz, a „soha többé” elvéhez viszonyítja etikai alapvetéseit. És ez így is van rendjén, feltéve ha létezik új, konszenzuális erkölcsi bázis.

Auschwitz mint legitimációs elem lassan eltűnik. Saját gyermekeink, a ma 5-10 évesek generációja számára a zsidók ipari eszközökkel történő kiirtásának kísérlete hasonlóan megrázó, de távoli történet, mint a purim napján felolvasott hasonló kísérlet története. Nem része az újabban született generációk személyes neurózisának. A mindennapi beszélgetéseket sem hatják át a trauma feldolgozásának elfojtásai, hasításai. Már nyíltan és őszintén tudunk fájdalmas közelmúltunkról beszélni. Ennél kézzelfoghatóbb jele a történelmi múlttá válás folyamatának nem is lehet.

„A mi népünk, Izrael fiai [népe], kizárólag a Tórája [törvényei] által létező nép”[1] – írta Száádjá Gáon (X. sz., Babilónia) zsidó filozófus több mint ezer évvel ezelőtt. A zsidóság legősibb értéke a Tóra, a bibliai hagyomány, ezek és megint csak ezek azok az értékek, amelyek identitást, létezési stratégiát, közösségi létet, legitimációt, társadalmi beágyazottságot teremthetnek.

A tórai értékek, a család, az örök tanulás és az oktatás, az egyes ember tisztelete, az elesettek megsegítése, a világ jobbá tételének missziója azok az értékek, amelyek mentén érdemes és lehetséges pozitív identitást teremteni, közösséget építeni és ezek azok a mélyen zsidó értékek, amelyek a többségi társdalommal is megoszthatóak akár intézményesült formában (oktatási, szociális felelősség vállalás) is. A Tóra és a tórai értékek adhatnak legitimációt Izraelnek is, hiszen a zsidó nép kapcsolata nem hetven éve kezdődött a szent földdel, hanem 3700 éve.

 Megjelent az Egység áprilisi számában

[1] Hittételek és vélemények, 3:7.

A Tett és Védelem Alapítvány (TEV) és a Medián Közvélemény és Piackutató ez évi reprezentatív antiszemitizmus kutatása sajnos nem tartalmaz igazán nagy meglepetéseket. Összességében azok a tendenciák mutatkoznak, amelyek a TEV által az előző években végezett hasonló kutatásokból is látszanak. Sok oldalról meg lehet közelíteni ezt az adatokból kirajzolódó szomorú valóságot, de Salamon bölcsességét követve, „aki elmélyed az ügyön, jót fog találni…” (Példabeszédek 16:20), azaz mindenből érdemes valami építő tanulságot levonni.

Számomra három fontos állítás fogalmazható meg, melyek közül mindegyik egy-egy lényeges tanulsággal szolgál:

• Az idei kutatási anyagból kiderül, hogy a történelmi felelősség problémája az egyik legmegosztóbb társadalmi kérdések közé tartozik, hiszen épp annyian ismerik el Magyarország felelősségét az 1944-es népírtásban, mint ahányan azt tagadják visszautasítják.

• Látszik, hogy a gyűlölet általában nem csak a zsidók felé, hanem minden idegen / ismeretlen felé irányul. A sváb kisebbség vagy az amerikaiak elutasítottsága is egyaránt jelen van a társadalomban.

• Az utóbbi évek kutatási-eredményeiből az is kiderül, hogy bár egyre többen tudnak a holokausztról, mégis annak tagadása, a Soá tragédiáját bagatelizáló vagy relatívizáló kijelentések elfogadottsága ezzel joformán arányosan nő. -

Nem a zsidók miatt fontos a szembenézés

„Az igazság felemeli a nemzetet…” – tanította megint csak Salamon (uo. 14:34.): egy egyén, akárcsak egy egész közösség vagy nemzet számára a múlt megismerése, a felelősséggel való szembenézés egyetlen lehetséges célja az lehet, hogy a hibákból tanulva felemelkedjünk, fejlődjünk, épüljünk. Az utóbbi években sok szó esett arról, hogy a magyar társadalom nem szembesül(t) kellő mértékben felelősségével a holokauszt tragédiájában. Kár lenne, ha az a látszat keletkezne, hogy ez a szembesülés és felelősségvállalás a magyar zsidók iránt fennálló erkölcsi kötelesség miatt fontos. Nem! Meggyőződésem, hogy ez egyedül a magyar nemzet egészének felemelkedése szempontjából lényeges. És így nagy hiba is ha felelősségvállalás számonkérését folyamatosan a zsidó közösség, vagy annak egyes csoportjai kérik számon, és ezzel ez az ügy jóformán belterjes zsidó üggyé sorvad.

Nem csak tiltakozni, tanítani

Az a tény, hogy a magyar társadalomban a bizalmatlanság és gyűlölet nem csak a zsidóság, hanem általában minden ismeretlen felé irányul, arra hívja fel a figyelmet, hogy a legnagyobb ellenségünk nem is a gyűlölet , hanem a tudatlanság. Az emberek általában azt gyűlölik a legjobban, amit nem ismernek. Itt is nagyon fontos tanulság rejlik a zsidó közösség számára: az antiszemitizmus elleni fellépés különböző eszközei közötti sokkal nagyobb hangsúlyt kellene hogy kapjon az edukáció és az abban való aktív részvétel, mint az öncélú, és a kutatás szerint is sokszor visszatetszést keltő politikai tiltakozás.

Másképp kellene mondani

És itt térek rá az ehhez szorosan kapcsolódó harmadik tanulságra: „tanítsd a gyermeket a maga útján, ha megöregszik sem tér majd le róla…” (Példabeszédek 22:6.). Oktatni, ismeretet terjeszteni csak úgy lehet, ha a hallgatóság nyelvén, fogalmi keretrendszerében, lelki és szellemi receptoraira hangolva szólunk. Ha azt tapasztaljuk, hogy egyre több szó esik a holokausztról, de a társadalom ahhoz való viszonya csak kiüresedik, akkor feltehetően valamit rosszul csinálunk. Változtatni kell a beszédmódon! Nem lehet a továbbiakban a holokausztról úgy beszélni, hogy ne helyeznénk kontextusba, hogy ne próbálnánk megismertetni a zsidóság történetét, vallását, a magyar nemzet fejlődéséhez és polgárosodási folyamathoz való felbecsülhetetlen hozzájárulását. Nem lehet a holokausztról árnyalatok nélkül beszélni, annélkül, hogy a történet emberi dimenzióit, lelkiismereti dilemmáit feltárjuk.

Az idő relatív

Az időről mára már tudjuk, hogy  fizikai jelenségként, viszonylagosnak tekintendő. Ugyanennek spirituális értelemben vett igazságára, azonban már a Biblia is felhívja  figyelmünket. Eliezer történetében azt olvassuk, hogy megugrott a járóföld a lába alatt, és a több napos utat egy nap alatt tette meg. Ábrahámról azt olvassuk, hogy „Ábrahám megöregedett, megteltek napjai” (1Mózes 24:1.), amelyet a haszid értelmezés a Zóhár mondásával (3, 94:2.) hoz összefüggésbe: „minden napját kitöltötte (az adott nap) Istenszolgálata”, vagyis nem csak egyszerűen lejárt az órája, hanem tartalommal töltötte azt meg.

A „hosszú napok”

Mindannyian tapasztaljuk, hogy lehetnek olyan napok, amikor sikeresen bánunk az időnkkel és egy-két óra alatt olyan sok mindent el tudunk végezni, mint máskor egy egész hét alatt. Bizonyára sok múlik az időnk és saját magunk okos menedzselésén is, de kétségtelen, hogy a jó időkihasználás egyben az isteni áldáson is múlik. Vannak olyan napok, amelyeket Isten meghosszabbít, és több fér bele, mint máskor.

Így tehát, az hogy mire mennyi időnk jut, nem egyszerű matematika kérdése. Ez alapján pedig a hosszú élet sem egyedül annak a függvénye, hogy objektíve hány évet él a testünk, hanem azon is múlik, hogy mivel töltjük ki életünk napjait. Tűnhet úgy, hogy valaki a napok számát tekintve sokat él, élete tartalma azonban csekély, és ez fordítva is megtörténhet.

A szülők, a javak és a Tóra

Ennek megfelelően a Tóra és a Tánách több helyen is „napjaink meghosszabbításának” áldását helyezi kilátásba. Így például a szülők tiszteleténél: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú napjaid legyenek a földön, melyet az Örökkévaló, a te Istened neked ad.” (2Mózes 20:12.)

Az anyagi javak megvetése kapcsán: „Aki gyűlöli a haszonlesést, annak meghosszabbodnak napjai!” (Példabeszédek 28:16.)

A Tóra tanulmányozása és megtartása kapcsán: „Fiam, tanomat el ne felejtsd s parancsaimat óvja meg a szíved,mert hosszú napokat s életnek meg békének az éveit gyarapítják neked.” (Uo. 3:1-2.)

Az Írás mind-mind olyan dolgok kapcsán ígéri a hosszú életet, a hosszú napokat, amelyekről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy időnk vesztegetésével, energiánk felőrlésével járnak.

A szülőkre „pazarolt idő” visszajön

Idős szülők gondozása, beteg öregeink ápolása idő-, pénz- és energiaigényes. A szülői tiszteletnek már ott is idegőrlő elemei vannak, amikor az ifjabbak számára maguktól értetődő dolgokat lassan és hangosan, többször ismételve és artikulálva kell újra meg újra elmagyarázni. Még inkább idő- és pénzigényesnek tűnik, a kor előrehaladtával, a szülők gondozása és ápolása. A Tízparancsolat fent idézett passzusa arra tesz ígéretet, hogy a szülők tiszteletére fordított idő „nem vész el”. Isten meghosszabbítja napjainkat és ezzel viszonylagosan meghosszabbítja életünket is, hiszen azzal áld meg minket, hogy kevesebb percbe több idő férjen el.

Az anyagi javak nem csak biztonságot adnak

A haszonleső azért hajszolja az anyagi javakat, hogy a fizikai jólétet, a kényelmet és biztonságot biztosítsa a maga számára, és ezzel hosszabb és boldogabb életű legyen. Az anyagi javak gyarapítása azonban egy bizonyos ponton túl csak a szorongás megsokszorozódásával, további aggodalommal és munkával jár. Bölcseink tanítása szerint: „Minél több vagyon, annál több aggodalom” (Atyák 2:7.). Így aztán ebben az esetben még csak nem is isteni áldásként, hanem kész tényként közli a Példabeszédek, hogy „aki gyűlöli a haszonlesést, annak meghosszabbodnak napjai!”.

A Tóra szabaddá tesz…

„Nincs annál szabadabb ember, mint aki a Tórával foglalkozik.” – tanítja a Talmud (Atyák 6:2.). Első ránézésre ugyanakkor a Tóra szabályai, a Tóra tanulmányozása sok időt, energiát vesz igénybe és nem  a szabadságot növeli. Éppen ezért biztosít bennünket Salamon király, hogy aki a Tórát tanulja és megtartja, annak hosszú napjai lesznek.

Az erősebb kézzel a Tórára koncentráljunk!

Amikor a Tóra olvasás után felemeljük a tekercset és körbemutatjuk a közösségnek, a következő mondatokat mondjuk: „A Tóra, Mózes hagyatéka, Jákob közösségének öröksége. Az élet fája az azok számára, akik megőrzik, boldogok fenntartói. Útjai kellemes utak, és minden ösvénye békére vezet. Hosszú napokat tart jobbja, jólétet és megbecsülést bal keze. Az Örökkévaló úgy akarta, hogy igaza kedvéért tanát naggyá és hatalmassá tegye.”

Ebből az öt mondatból a középső három, a Példabeszédek második fejezetének idézete. Élet fája a Tóra azoknak, akik megőrzik. Örömöt és boldogságot ad. És azok, akik jobbjukban – azaz erősebb kezükben – a Tórát tartják, és csak baljukkal – gyengébbik kezükkel – törekednek a jólétre és a megbecsülésre, azoknak hosszú és jó napokat tartogat.

 Három meditáció az önfejlesztéshez

Szeretnél megváltozni? Nem vagy egyedül. Mindannyian szeretnénk máshogy „befejezni” életünket, mint ahogy elkezdtük. Amíg még megszólal a bennünk élő lelkiismeret, addig úgy van jól, hogy sohasem vagyunk elégedettek helyzetünkkel. És itt nem az anyagi, családi vagy közösségi helyzetre gondolok, hanem arra a szellemi és erkölcsi szintre,  amin éppen vagyunk. Mindannyian szeretnénk még jobb emberek lenni, elhagyni rossz tulajdonságainkat és rossz szokásainkat, erősíteni személyiségünk erényeit. Ha magunkba nézünk, és azt látjuk, hogy meg vagyunk elégedve önmagunkkal, akkor biztosan tudhatjuk, hogy valami nagyon nincs rendben. „Minden bűntettet eltakar a szeretet” (Példabeszédek 10.12.) – ha nem látjuk hibáinkat, akkor feltehetően a kelleténél is jobban szeretjük önmagunkat.

Persze nem helyes a túlzott önostorozás, sőt szükséges a kellő önbizalom, de nagyon fontos az az önismeret, ami spirituális előrejutásunk biztosítéka.

Salamon király, a világ legbölcsebb embere úgy látta:háromféle oka lehet annak, hogy nem változunk, hogy nem vesszük komolyan az életet, hogy nem látjuk meg hibáink súlyát:

„Meddig, könnyű szívűek, szeretitek a csábítást, s kívánják meg a csúfolók a csúfolást, és gyűlölik a balgák a tudást?” (Uo. 1:22.)

1. Könnyű szív – túlságosan könnyen engedünk szívünk rossz szokásainak, földi és egoista vágyainak, élvhajhászásának.
2. Csúfolódás – cinikus szkepticizmusunk mindent relativizál, minden fontos dolgot egy cinikus megjegyzéssel, vagy kézlegyintéssel intéz el.
3. Balgaságunk -  amely gyűlöli a tudást -  nem engedi hogy tanuljunk. Tanuljunk hibáinkból, tanuljunk a nekünk szegezett kritikából, tanuljunk az előttünk járók bölcsességéből.

A haszid mondás szerint, a „betegség diagnózisa fél gyógyulás” (Igeret hákodes14. 284 l.). Ha a fentieket magunkévá tesszük, máris előbbre vagyunk. A Példabeszédek azonban nem áll itt meg és három meditációt is ajánl nekünk:

1. Lássunk neki a tanulásnak! Figyeljünk fel a kritikára! – „Ömleszteném nektek szellememet, tudatnám veletek szavaimat.” (Uo. 23.)
2. Ha ez nem segít, gondoljunk tetteink következményeire, arra hogy a jónak jó, a rossznak pedig keserű a jutalma! – „Eljő mint zivatar a ti rettegéstek és szerencsétlenségtek mint szélvész érkezik…Egyenek hát az útjok gyümölcséből, s lakjanak jól a maguk tanácsaiból.” (Uo. 27)
3. Ha végképp nem tudunk kizökkeni szivünk érdektelenségéből, gondoljunk napjaink véges mivoltára, emlékezzünk, hogy „por vagy és a porba térsz vissza.” (1Mózes 3:19.) – „Mert az együgyűek megátalkodottsága megöli őket, s a balgák gondatlansága elveszti őket.” (Példabeszédek Uo.:32.)

(Forrás: Árel Szegál: Szgulot Mislé)

Aki elhanyagolja a szaporodjatokat, az vért ont

A Judizmus egyértelműen tiltja a cölibátust, különös tekintettel arra, hogy a zsidó vallás tanítása szerint, a házasság és a gyermeknemzés nem csak az első, hanem az egyik legfontosabb isteni parancsolat.

A Talmud tanítása szerint (Jövámot 63b), „az az ember, aki elhanyagolja a szaporodjatok és sokasodjatok parancsát, olyan mintha vért ontana”.

A bibliai történet szerint (3Mózes 10.), Nádáv és Ávihu, Áronnak, az első kohanita főpapnak fiai, isteni tűz által haltak meg a sivatagi szentély avatásakor. A kommentárok szerint (Vájikrá rábbá 20.) többek közt azzal vétkeztek, hogy „nem voltak házasok” és „nem voltak gyermekeik”.

Ben Ázáj, a híres talmudi bölcs, kivételnek számított azzal, hogy sohasem vett magának feleséget, arra hivatkozott, hogy „mit tegyek, ha egyszer a Tóra iránt vágyakozik a lelkem, a világot meg fenntarthatják mások is”. Kortársai megrótták ezért: „Ben Ázáj! Te szépen prédikálsz, de tetteid már korántsem olyan szépek.” (Jövámot uo.)

Előbb a Tóra vagy az asszony?

A Talmudban (Kidusin 29b) csupán annak kapcsán merül fel a házasság halasztásának kérdése, hogy az milyen módon egyeztethető össze, a teljes odaadást igénylő tóratanulás kötelezettségével. A Talmud a következőképp teszi fel a kérdést: „Mi az előbbre való a tóratanulás vagy a házasság? Előbb tanuljon Tórát és utána házasodjon! Ha azonban nem tud meg lenni asszony nélkül, akkor előbb házasodjon és utána tanulja a Tórát!” A tóra tanulmányozása nagy odaadást, egész embert kíván. Így ha az embernek felesége és családja van, a megélhetéssel járó feladatok elvonhatják a figyelmét. „Képes lesz-e tanulni, ha a malomkő lesz a vállán?” (uo.) Ugyanakkor a házasság nélkül élő férfi gondolatait sok inger vonhatja el a Tórától, így ha „nem tud meglenni asszony nélkül, előbb házasodjon és utána tanulmányozza a Tórát”.

Mózes különvált asszonyától

Mózes az egyetlen, aki – a zsidó biblia kommentárok szerint – különvált feleségétől, és ezt az Örökkévaló is jóvá hagyta. Az alábbi következtetést vonta le magára nézve „ha a zsidó nép, amelyhez az Örökkévaló csak egy alakalommal beszélt, és annak is kijelölte a pontos idejét, mégis megparancsoltatott hogy tartóztassa magát a nemi élettől, akkor én akihez bármelyik pillanatban szólhat az Örökkévaló és ki sem jelöli a megjelenés idejét, sokkal inkább helyénvaló, hogy így tegyek” (Talmud Sábát 87a). Mózes tehát az egyetlen, aki mint a legmagasabb szintet elérő próféta – a próféciára való tekintettel – külön vált feleségétől Cipórától, de fontos hangsúlyozni, hogy ő is azután tette ezt, hogy két fia volt már.

Barátaim felhívták figyelmemet rá, hogy Vona Gábor „ A rabbi botrány margójára” címmel írt Facebook bejegyzést, amelyben afölött lamentál, hogy a  zsidózó, cigányozó, politikustársainak ügyeivel kapcsolatban kellett magyarázkodniuk. Szerinte „vannak ennél fontosabb témák”, de azért most mégis reagál erre, ugyanis „a felszínre került legalább, hogy vannak kibeszéletlen ellentétek magyarok és zsidók között”. Ezért egy – idézem – „higgadt vita” keretében szeretné „kibeszélni az ellenérzéseket”.

Ahogy bejegyzését olvasgattam, egyre inkább csak megerősödtem abban a meggyőződésemben, hogy nemcsak nyíltan cigányozó és zsidózó politikusainak, hanem magának a pártelnöknek is hasznára lenne egy továbbképzés, bizonyos alapismeretek elsajátítása érdekében. Nagyon sajnálom, hogy nem éltek meghívásommal! Ha ugyanis valóban gyűlölettől megtisztított néppárttá szeretnék tenné a Jobbikot, akkor ahhoz nem elég egy pár Facebook bejegyzést törölni, ahhoz komoly rendet kellene rakni a fejekben, az pártelnök és követői fejében. Értem, hogy, ahogy az ő köreikben szokás aposztrofálni, engem, minket, egy krisztusgyilkost félelmetes dolog személyesen meghallgatni. De azért mégis kár, hogy megijedtek! Mindannyiuk hasznára és okulására válhatott volna a találkozó.

 Ha már azonban így alakult, arra gondoltam érdemes bejegyzését tanulsággá formálni:

 -       „A rabbi botrány margójára” kifejezést bár egyszerűen csak nem értem, egy dologban biztos vagyok: itt már megint valami fatális félreértés áldozata a pártelnök, vagy pedig az erkölcsi érzék komoly zavarairól kell beszélnünk. Ha számtalan jobbikhoz köthető politikus az emberi méltóság alapeszméjét nem tartja tiszteletben, krisztusgyilkosozik, majd pedig egy köztiszteletben álló rabbi emlékét gyalázza, akkor az nem „rabbi-botrány”, hanem „jobbik-botrány”. Ráadásul egy olyan botrány, amelyért a párt elnöke a bagatelizálás legkisebb gesztusa esetén is személyesen felel, és így a botránynak nem a margójával kellene foglalkoznia, hanem a főszöveggel magával.

-       A pártelnök azt írja, hogy „ez az esemény is csak arra világított rá, a magyar társadalom és a zsidó közösség között vannak kibeszéletlen és zsigeri ellenérzések.” Azt hiszem, nem először, a pártelnök furcsa karrierje során,  félreért valamit. Ilyen kölcsönös ellentét nem létezik. Jómagam például soha nem bélyegeztem meg előítéletekkel sem magyarokat, sem másokat származásuk vagy vallási hovatartozásuk alapján. Különös tekintettel arra a tényre, hogy közel 100.000 hazai zsidó honfitársamhoz hasonlóan magamat is magyarnak tekintem. Furcsa is lenne ha ilyen ellentétekről beszélnénk! És szerencsére a magyar lakosság nagyobbik, jószándékú felében sincsen, a pártelnök pártjának politikusaival ellentétben, kibeszéletlen és zsigeri ellenszenv a zsidók iránt.

-       Nem. Itt nem magyar-zsidó ellentétről van szó. Egyszerűen antiszemiták  és zsidók (illetve a jó szándékú többség) ellentétéről. Vannak az antiszemiták, akik például engem, vagy 2 éves fiamat eredendően bűnösnek tekintenek. És vagyunk mi zsidók, illetve a jó szándékú többségi társadalom, akik a felvetés bornírtságán, korlátolt, provinciális bunkóságán néha röhögcsélünk, néha pedig, szomorúan kell mondjam; öklendezünk.

Amúgy, jó esetben, a klinikum területén kívül, a nyilvánosságban pszichiátriai kényszerképződményekkel nem szoktunk foglalkozni, és így a Jobbik politikusainak és ideológusainak frusztrációi sem lennének szóra érdemesek. Azonban, mint azt a pártelnök is tudja (bár pártjában ezt többen hajlamosak néha kétségbe vonni), mi az elmúlt 3500 évben már megtapasztaltuk, hogy az ilyen kényszerképződmények sok millió ártatlan ember halálát is okozhatják.

Persze senki ne értsen félre! Én személy szerint ámulattal figyelem azt az azt obskurus, amúgy számomra ismeretlen gyermekded egyvágányúságot, amely tényeken, történelmen, a külvilág realitásán átgázolva kísérel meg embereket megtéveszteni. Mindennek ellenére azt gondolom, ha a pártelnök tényleg változtatni akar, akkor beláthatja, hogy itt inkább az ismerethiányok pótlására és a homály oszlatására van szükség, mint vitára.

-       A pártelnök ezt is írja: „A hazai zsidóságnak fel kell hagynia azzal, hogy magára folyton csak áldozatként tekint, és 70 évvel a második világháború után még mindig bűnösnek bélyegez egy egész nemzetet.” Vona Gábor megint csúsztat és torzít, vagy fatálisan félreért! Én például nem tartok bűnösnek egy egész nemzetet, közösségem tagjai között, családtagjaim, zsidó barátaim között senkit sem ismerek, aki az egész magyar nemzetet bűnösként ítélné meg. Megértem, hogy a Jobbik és annak elnöke nemzetekre, népekre, közösségekre tekintve csakis generalizáló módon tud gondolni és így például a párt politikusai és az általa aktívan szponzorált neonáci weboldal cigánybűnözésről, zsidóbűnözésrő stb. beszél. De értsék meg! Ezzel csak a Jobbik vannak így. Józan gondolkodású emberek nem szokták egy-egy ember viselkedését egy egész közösség megítélésére vetíteni.

Mindezt összefoglalva hadd ismételjem meg meghívásomat. A Jobbik elnöke talán olvassa ezt a bejegyzésemet. Kérem őt: Higgye el, nagyon felszabadító és megtisztító élmény lenne neki is, csakúgy mint párttársainak, ha egy rabbitól hallhatnák, mi is az, amiről – közvetlen személyes ismeretség nélkül – olyan sziklaszilárd meggyőződéseket szoktak hangoztatni.

Vona Gábor szerint „a pálinkázás képmutatás”. Nem ragaszkodom a kóser szilvához. Csak megfigyeltem, hogy amikor meggyőződéses antiszemiták beszélgetni szoktak velem, akkor kínosan feszültekké válnak. Gondoltam, a pálinka tudná kicsit oldani a Jobbik antiszemita politikusainak frusztrált gátlásait.

Ja és ha már itt tartunk, végezetül hadd idézzek egy pár sort József Attilától – akinek, mint tudjuk, munkásságát csakúgy hajlamosak elfelejteni a jobbikos képviselők, mint sajt antiszemita kijelentéseiket. 1937-ben költött szép sorok ezek. Kár, nagyon kár ha kihagy az emlékezetünk. Ha elfelejtjük őket:

Ős patkány terjeszt kórt…

…

S mert a nemzetekből a szellem

nem facsar nedves jogokat,

hát uj gyalázat egymás ellen

serkenti föl a fajokat.

Az elnyomás csapatban károg,

élő szívre mint dögre száll -

s a földgolyón nyomor szivárog,

mint hülyék orcáján a nyál.

…

Az elmúlt pár hét közéleti eseményei megint csak bebizonyították: a Jobbik képviselőinek lélektana alapvetően a gyűlöletre épül. Hiába igyekeznek a párt egyes vezetői olyan képet beállítani, mintha egy-egy véletlenül becsúszott facebook bejegyzésről lenne szó. Ez a gyűlölet, amit a Jobbik maga szított fel az elmúlt pár évben, mélyen a lelkekben és fejekben fészkel. A Jobbik képviselőinek sem az élet sem a halál nem szent. Egyaránt gyalázzák egy újszülött méltóságát és egy köztiszteletben álló rabbi emlékét.

Az elmúlt napok eseményei csak megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy a vizslabőrbe bújt keretlegényt csak a fővárosban, a nagypolitikában akarja, tudja a párt konszolidálni. (A Tett és Védelem Alapítvány rendelkezésére álló tapasztalati adatok kétséget kizáróan bizonyították már korábban is, hogy a vidéki Jobbik alapszervezeteiben még csak kísérlet/törekvés sincsen a tényleges konszolidációra.) Fontos azonban leszögezni, hogy a Jobbik néhány tagú legfelső vezetése, tán egy-két közismert figurát leszámítva nem javíthatatlan nácikból áll. Sokkal inkább lelkiismeretlen, igazi középosztálybeli ressentiment-nal terhelt politikai haszonlesőkből. Mondjuk így, olyan típusú moral insanity-k, akiknek erkölcsi órája nemhogy rosszul van beállítva, de egyenesen hiányzik.

A Jobbik cigányozó, és zsidózó képviselőinek pedagógiai eszközökkel való megemberelése a zsidó közösségen belül is sok kérdést vet fel csakúgy, mint a társadalom jó szándékú többségében. Mi a legjobb eszköz a rasszizmus ellen? Lehet-e, szabad-e a „nácikkal” beszélgetni?

A kérdések sokunkat foglalkoztatják, miután egy kóserszilvával oldott továbbképzésre invitáltam az engem lekrisztusgyilkosozó jobbikost, majd az egész Jobbik frakciót és a párt elnökét.

Ragadjuk, meg hát az alkalmat – egy első blog bejegyzés keretében – hogy erről a kérdésről beszélgessünk, részletesebben elmondhassam mit gondolok.

Jeremiás a következőképp fogalmaz (7:28.): „Ez az a nemzet, mely nem hallgatott az Örökkévalónak, Istenének szavára, mely nem fogadott el oktatást; elveszett a hűség, kiíratott szájukból.” A kommentárok szerint mindennek oka, hogy „kiíratott szájukból”. Ha valamiről kell beszélni, de nem beszélünk róla, „kiíratik a szánkból”, akkor emiatt „veszik el a hűség”, emiatt „nem fogadjuk az oktatást” és térünk végül le a jó útról. Beszéljünk hát róla!

Zsinagógában soha nem szoktunk politikáról beszélni, de most szombaton, az ima után, a sábeszi sóletezés közben, a kérdés elvi szinten is felmerült. Az alábbi virtuális beszélgetés, a felmerülő kérdéseknek és válaszoknak rendszerbe szedett gyűjteménye. Jó szórakozást kívánok, és egyben várom a további kérdéseket, hozzászólásokat.

xxxŸŸŸ

Rabbi! Miért akarsz nácikkal kokettálni? Miért kellene neked pálinkázni velük?

Megfigyeltem, hogy amikor antiszemita meggyőződéseket előítéleteket elfogadó emberekkel beszélgetek, akkor általában nagyon feszültekké válnak – feltehetően nincsenek hozzászokva az ilyen beszédszituációkhoz – és egy kis pálinka jól tudja oldani a feszültséget, könnyebb ilyenkor feloldaniuk a frusztrációt. Arról nem is beszélve, hogy lélektanilag, ahhoz hogy egy beszélgetés sikerrel járjon, érdemes legalább az egy közös nevezőt megtalálni. Ez pedig lehet, hogy másban nem nagyon van meg közöttünk, minthogy mindenki kedvel egy kis kóser szilvát. „Nagy dolog az (evés-)ivás, mert közel hoz” – tanítja a Talmud (Szánhedrin 103b).

Na! Komolyan!

 A közvélemény hozzá van szokva, hogy antiszemita beszólásokra a zsidók sértődötten hőbörögnek, vagy szorongva bezárkóznak. A nácik ilyenkor mint boldogak, mert félelmetesnek és az érvényes igazság képviselőinek gondolják magukat. A tágabb közvélemény pedig nem érti, hogy ha az antiszemita marhaságokra van válasz, akkor azok miért nem hangzanak el. Ilyenkor azok az emberek, akik kiszolgáltatottságuk okán bűnbakot keresnek, könnyen beleesnek a gyűlölet hálójába.

Na jó. De csak nem gondolod, hogy a nácikat meg lehet győzni? A farkasból nem lesz bárány!

Először is, miért ne lehetne meggyőzni? Az ember – legyen akármilyen – egy gondolkodó lény. Egy olyan teremtés, amelyik maga dönti el, hogy a jót vagy a rosszat választja. És pont ebben különbözik a farkastól meg a báránytól. Az állatok csak az ösztöneiket követik. Az embernek viszont élete végéig meg van a szabad akarata. Isten úgy teremtett minket, hogy senki sem született bűnös vagy igaz embernek. Életünk utolsó napjáig van lehetőségünk fejlődni, a jó utat választani, vagy megbánni amit tettünk.

„Vesszenek a vétkek a földről…” írja Dávid király a Zsoltárokban (104:35). Mire a Talmud (Bráchot 10a) felhívja a figyelmet: nem véletlen, hogy a Zsoltárok vétkekről és nem vétkesekről beszél.

Ne legyél már ilyen naiv! Tényleg azt gondolod, hogy ezeket az embereket meg lehet győzni?

Azt, hogy antiszemita politikusokat meg lehet-e győzni, azt nem tudom. Azért vagyok bizonytalan, mert a politika, természetéből adódóan, hajlamos rá, hogy olyan dolgokat is képviselni mutasson, amelyekhez tényleges viszonya nincsen. Nem tudom, hogy meg lehet-e győzni egy politikust, mert nem tudhatom soha biztosan hogy miben hisz. De itt nem is a politika és a politikus a lényeg. Hanem az a sok százezer ember, akiknek tudáshiányát s kiszolgáltatottságát kihasználják politikusok, és gyűlölettel teli demagógia fanatikus híveivé teszik őket. Ők nem akarnak eredendően rosszat, és nincs is tapasztalatuk a zsidókról. Meggyőzésükről nem szabad lemondani. Gondoljunk bele, hogy ezeknek az embereknek mi játszódna le a fejében, ha a Jobbik elnöke és az egész Jobbik frakció ellátogatna egy különórára egy szakállas rabbihoz!

Én inkább abban hiszek, amit sokan mások hangoztatnak: „nácikkal nem tárgyalunk”.

Nagyon sok múlik azon, hogy milyen egy beszédszituáció. Ha egy gimnázium 30 fős osztályában van egy gyerek, aki azt hirdeti, hogy Petőfi sohasem élt, és a ’48-as Szabadságharc meg sem történt, akkor elég nagy butaság lenne, ha a történelemtanár nyilvános vitára hívná, mert azzal azt a félrevezető képet erősítené, hogy két legitim vélemény van: Vannak, akik szerint volt Szabadságharc 1848-ban és vannak akik szerint nem.

Ugyanakkor az sem lenne okos, ha a tanár büntetésből kizárná a gyereket az órákról. Sőt! Ilyenkor külön, fáradtságos és sokszor frusztráló korrepetálást kell tartania.

Ezt végképp nem értem. Hát te is vitatkozni akarsz velük?!

Én nem vitatkozni szeretnék. (Ezt már két évvel ezelőtt visszautasítottam: http://hvg.hu/itthon/20120713_koves_slomo_vona ) Az valóban egy félrevezető beszédszituáció lenne. Én egy továbbképzésre / előadásra hívtam a Jobbik következetesen antiszemitának és rasszistának mutatkozó képviselőit és elnökét. Egy előadásra, ami előtt és után fel lehet tenni kérdéseket. A tanítás a kötelességem. A kérdésektől pedig nem riadhatunk vissza.

Nem véletlen, hogy ezt a meghívást nem fogadta el a Jobbik. Ha ugyanis elfogadná, akkor azzal három dolgot is beismerne:

1. Hogy antiszemita és rasszista nézeteket hirdet.

2. Hogy ezeket a nézeteket kínosnak érzi.

3. Hogy ezek az ideológiák nem legitim nézetek, hanem az ismerethiány, a butaság és sok esetben a haszonleső cinizmus szüleményei, így hát azok legjobb orvoslása a tanulás.

 Ez szerintem naiv hozzáállás!

Nézd! Én mélyen hiszem hogy az antiszemitizmus ellen egyszerre kell a bírói kalapáccsal és a könyvvel harcolni. Minden antiszemita megnyilvánulás ellen az összes jogállami eszközzel fel kell lépni. Ezért is kezdeményeztem a Tett és Védelem Alapítvány létrejöttét, ami 2012 óta talán a legaktívabb ezen a területen. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy az egyetlen valóban hatásos eszköz az oktatás. A legnagyobb ellenségünk ugyanis a tudatlanság.

És még valamit nem szabad elfelejtenünk: az antiszemitizmus sem egy fekete-fehér terület, mármint hogy összesen két halmaz létezne. Vannak az antiszemiták meg az anti-antiszemiták. Kellően sok ebben a kérdésben az árnyalat. És csak úgy, ahogy nem egyenlő megítélésű egy macsó, soviniszta férfi, a feleségét meggyilkoló férjjel, hasonló módon nem egy merítés a zsidókkal szemben negatív előítéleteket tápláló ember, a náci gyilkossal. Ha a közös ideológiai platform okán egy kategóriába sorolnánk őket, akkor nem sok reményünk lenne a világ és Magyarország megváltoztatására. Magyarországon az emberek kb. 40 százaléka táplál valamilyen szintű antiszemita előítéleteket. Róluk mind mondjunk le? Inkább változtassuk meg, akit lehet.