„Ha felszállok az égbe, te ott vagy, s ha ágyat terítenék a pokolban, ott is ott vagy.” (Zsoltárok 139:8.)

 Szegedi Csanád kapcsán sok szó esett az őszinteség kérdéséről. Lehet-e őszinte egy nyíltan rasszista nézeteket hirdető szélsőjobboldali párt második emberének megtérése? Lehetnek-e őszinték motivációi, azok után hogy csak zsidó származásáról értesülve, és ezen értesülés nyilvánosságra kerülését követően hagyta el pártját, és adott fel nyilvánosan rasszista nézeteivel? Gondolhatjuk-e őszintének, amikor azt állítja, nem tudta – valóban nem tudta – zsidó származását, nagyszülei holokauszt tragédiáját? És ha még őszintének gondoljuk is, megtehetjük-e hogy korábbi tetteit megbocsájtva (be-) visszafogadjuk a zsidóság kötelékébe? Olyan kérdések ezek, amelyeket nekem személyesen is számtalanszor nekem szegeztek.

Sokat írtunk szóltunk már a témáról, különösen 2012, 2013 tájékán, amikor a dráma kibontakozóban volt. Írtunk és szóltunk arról, hogy a zsidó vallás szerint – minden fenntartásunk és esetleges kellemetlen érzésünk dacára – egy rabbi és a zsidó közösség nem tehet mást, mint hogy a rossz útra tévedtnek, a bűnbe esettnek, sőt még a bűnre uszítónak is ad egy második esélyt.

Írtunk és szóltunk arról is, hogy a zsidó vallás tanítása szerint milyennek kell lennie a vétkes ember vezeklésének, milyen módon kell hogy a gyűlöletre uszító a szeretetre és az elfogadásra buzdítással tegye jóvá, amit elrontott.

Írtunk és szóltunk tehát sok mindenről. Baráti beszélgetéseken, a „vasárnapi (vagy éppen sábeszi) családi ebédasztalok felett, érzelmekkel fűtött publicisztikák soraiban, személyesen ismerve vagy éppen ismeretlenül a leghatározottabb értékítéleteket mondtuk ki Csanád felett.

 Egy dologról azonban nem szóltunk és nem írtunk. Pedig Csanád történetének – ha nem tévedek – talán éppen ez a leglényegibb állítása: Jelesül, hogy Csanád története, nem őróla – a volt Jobbik alelnök – Szegedi Csanádról szól. Ennek a történetnek Klein Magdolna, Csanád nagymamája a főszereplője. Mindannyiunk nagymamája, identitásunk és szorongásaink szimbóluma, a nagyi, akit mindahányan ismerünk és szeretünk, de akiről sokszor magunk sem tudjuk, hanem inkább csak sejtjük, mit rejtegetnek félbeszakított mondatai, titokzatos kiszólásai, szinte paranoiás aggodalma.

A miskolci születésű Klein Magdi, aki 25 évesen egyik pillanatra a másikra marhavagonba találja magát, és amikor vizet, élelmet, ülőhelyet nélkülöző több napos „utazása” után leszáll az auschwitzi pályaudvaron, arra sincs ideje hogy testvéreitől szüleitől elköszönjön. Klein Magdi, aki a haláltáborok borzalmait megjárva úgy dönt, ő többé nem lesz zsidó. Klein Magdi, aki 70 éven keresztül hosszú ujjú inget hord, hogy még saját gyerekei, unokái elől is rejtve tartsa titkát, a beleégetett borzalmat, az A-val kezdődő sorszám tetoválást. De hetven év után is eltudja fejből énekelni a „mőaz cujr” első sorát.

 Amikor 3-4 éve Csanád megkeresett és én azt javasoltam neki, kezdjen el tanulni, majd lásson hozzá jóvá tenni amit elrontott, terjedelmes diskurzus és komoly vita alakult. Különböző hozzászólók, más-más perspektívából igyekeztek álláspontjukat ismertetni. Nekem azonban egyre nagyobb hiányérzetem volt. Mintha nem a lényegről beszélnénk, mintha elsiklanánk a történet valóságos tanulságai felett. Hiszen Csanád története nem arról szól, hogy ő őszinte-e. Se nem arról, hogy megvágta-e azt a bizonyos hangfelvételt. Ez a történet az emberi sors tragédiájáról szól. Az Ember tragédiájáról. Arról hogy hogyan lesz egy lecsúszott megkeseredett dzsentri család sarjából antikommunista, és az antikommunistából félig meddig antiszemita? Hogyan lesz az Auschwitzot megjárt nagymama rettegéséből, szorongás lányában és gyűlölet unokájában? Mitől és hogy válik az ember rasszistává? Hogy lesz a gyűlöltből gyűlölő? És mit tehet a gyűlölő ha a saját gyűlöletével találja magát szemben?

Hiány érzetem volt, de egészen mostanáig nem tudtam magamnak sem megfogalmazni a koreográfia alternatíváját. A napokban azonban elsők között láthattam, azt az angol gyártású dokumentumfilmet, ami Csanád történetét dolgozza fel. A film számomra legfelkavaróbb része az a pár perc bejátszás volt, ahol Csanád 2012-ben nagymamáját interjúvolja meg házi videokamerájával. Jómagam egyike volt azoknak akik arra bíztatták Csanádot, hogy mielőbb örökítse meg nagymamáját, de csak így a dokumentumfilm keretében volt alkalmam a videót látni.

Alább egy pár mondatot idézek a bejátszásból, de előtte még egy apró kis történet:

2013-ban Csanád anyukája egy kisebb autó balesetbe keveredett, lakhelyén, Miskolcon. A kiérkező rendőr mindkét sofőr (Csanád anyukája és a másik úr) adatait feljegyezte.

„És Ön!? Születési dátum, hely?” – kérdezte a biztos úr a másik autó vezetőjétől. „1945. Auschwitz.” – mondta az autóvezető. Csanád mamájának ereiben megfagyott a vér. Egy szót sem szólt, nem fedte fel önmagát, de ahogy hazaért hívta 95 éves édesanyját. Mama! Ismered a szóban forgó urat? Hát hogyne ismerném – válaszolt a mama. Az úr anyjával egy „transzporttal” mentek Auschwitzba. Mindketten 25 évesek voltak. A másik lány azonban terhes volt. A terhes asszonyokat pedig azon nyomban Mengele ji”s vette kezelésbe, rögtön abortálta őket. A transzporttal érkező terhes nőkből hosszú kígyózó sor alakult Mengele „irodája” előtt, és sokan nagyon nehezen bírták az állva várakozást. Történetünk főhősére került volna éppen a sor, amikor a mögötte álló asszony megkérte, hadd menjen előre, mert ő már nem bírja a várakozást. Előre engedte. A beavatkozás megtörtént. Ismét rajta lett volna a sor, csakhogy Dr. Mengele sürgős hívást kapott. El kellett sietni, és így „faképnél hagyta” a várakozó sort. Nos így születhetett meg az autóbaleset másik gépkocsivezetője.

És akkor vissza videó bejátszáshoz a nagyival. Előbb, ahogy Csanád felidézi egy korábbi beszélgetésüket:

• Akkor te a deportálást, hogy úsztad meg?
• Nem úsztam meg. Deportáltak.

(Felhúzza az ingujját, és megmutatja a tetoválást.)

Majd szó szerint:

• Elindultunk kedden délelőtt. Bevagoníroztak. Nyolcvanan egy marhavagonba. Oda már nem lehetett semmit vinni. Volt mindenkinél egy kis hátizsák, ruha törülköző… Felvettünk magunkra két három réteg ruhát, aztán egy egy szatyrot vittünk amiben ennivaló volt.

[…]

• Anya mit tudott arról, hogy Auschwitzban voltál?
• Hát… később már tudott róla.
• A kezeden a számot, a tetoválást gondolom látta.
• … látta…
• … de ő azt mondja, hogy soha nem mert rákérdezni erre.
• Ők nem kérdeztek, mi meg nem beszéltünk róla.
• Azt te hogy élted meg, hogy én elkezdtem politizálni?
• Hát… nem örültem neki, hogy pont egy ilyen csoportba kerültél… de reménykedtem benne, hogy csak nem merülsz annyira bele… hogy, hogy annyira zsidóellenes leszel.

• […]

• És mit gondolsz arról, ami most történik?
• Mindig ellene(ünk) lesznek.
• És akkor mit lehet tenni egy zsidónak Magyarországon?
• Nem tudom… Csöndben maradni…

Csöndben maradni – mondja a nagyi, és nekem végigfut a hátamon a hideg. Mennyi szenvedés, mennyi fájdalom. Micsoda emberi tragédia.

A történet főhőse Klein Magdi. Az ő történetének (talán) befejező fejezete mindaz ami unokájával Csanáddal történt.

xxx

„De ama népek között sem fogsz megpihenni és nem lesz nyugvóhelye lábad talpának, mert ad neked ott az Örökkévaló rettegő szívet, epedő szemeket és csüggedő lelket. És életed függőben lesz előtted, rettegni fogsz éjjel-nappal és nem fogsz bízni életedben. Reggel azt mondod: Bárcsak este volna és este azt mondod: Bárcsak reggel volna! szíved rettegése miatt, amellyel rettegsz és szemeid látványa miatt, amit látsz.” […] „És én megemlékezem Jákobbal való szövetségemről … még akkor is, mikor lesznek ellenségeik országában, nem vetem és nem utálom meg őket, hogy végkép megsemmisítsem őket, hogy megbontsam velük való szövetségemet, mert én vagyok az Örökkévaló, az ő Istenük. Megemlékezem értük az elődökkel való szövetségről…”

(5Mózes 28:65-67.; 3Mózes 26:40-45.)

 Megjelent az Egység májusi számában

(A filmről lásd még: itt)